Legalább

Reggel hét órakor ébredek, már másznék is az ágyból kifele azonnal, nyitni az ajtót, lökni, rúgni a kutyát kifele, hátha még nem késő. Észbe kapok gyorsan: nem kell ugrani. Nem kell kiengedni senkit. Nem kell kiengedni kertbe, nem is kell ölben levinni. Pláne nem kell, hisz' már rég nem kell húzni gatyát, trikót, venni a pórázt, és rohanni a kutyával a lépcsőn lefele. Nem kell ébredni, hisz' már nagyon régen nem kell, ugatásra, harsány hajnali faluköszöntésre sem. Nem kell iramodni a Duna-part felé. Nem kell semmit csinálni.

Lehet aludni legalább.

És nem kell ugye, amit az utolsó fél évben mind gyakrabban kellett; az utolsó hetekben pedig minden reggel és délben és este; menni a nejlonzacsis tasakhoz, venni a zacskót, összeszedni a hall kövéről, szoba padlatjáról, amit összeszedni kell, és amit lehet; összecsomózni, kivinni a kertbe, lépcső tövébe. És nem kell venni a mindig teljes harckészültségben álló felmosó apparátot, a flóraszeptes vízzel teli vödröt, felmosni, fertőtleníteni, amit kell, amit lehet.

Mindezt már nem kell csinálni legalább.

És nem kell ölbe venni a kutyát, aki végére így lett öleb.

Öt lépcső vezet a kertbe, de az sok volt már neki, lefele legalábbis sok. Föl még csak-csak visszabírt kapaszkodni mindvégig, de lefelé már lesodorta saját, kicsinyke súlya; az utolsó három fokot megpróbálta repülve venni, de általában orra sikerült a landolás. Az utolsó ilyen próbálkozás után vérzett is a pofája, lehet, hogy ez volt az utolsó, végső megpróbáltatás.

Ölbe vittem ki régóta már, nem volt nehéz a kutya, csont és bőr volt, meg némi loncsos, barna szőr. Majdnem elfogyott a kutya. Már nem lehetett fésülni, kefélni. Pedig valamikor minden séta előtt megigazítottam a frizuráját, mégiscsak emberek, és főként kutyák közé indultunk. De most, a végén már olyan vékony volt a bőre, mint a pauszpapír, féltünk, megsértené őt a kutyakefének vékony drótja is.

Nem kell ezzel sem vesződni legalább.

Délelőtt kilenc óra van. Fölkapaszkodom toronyszobámba, asztalomhoz ülök. Kezdem a napot. Tíz éve az első napomat kutyátlanul.

Utánaszámolok kicsit. A tíz év alatt öt-hat olyan napom volt, mely nem vele telt. Most több ilyen napom lesz legalább.

Odalenn még kutyatál, kutyaszőr, kutyakoszt, kutyafekhely, kutyagyógyszer, kutyanyakörv, kutyaszag.

Ismerjük az ilyesmit. Mikor egyszer csak ott maradnak valaki nélkül a dolgok. Persze mindig kiderül, hogy az ennek lesz jó, ezt meg az tudja elhordani majd. Lám-lám így van ez most is. Itt vannak a kutya gyógyszerei például. Az aranyszín sztaniolba csomagolt, sárga Polyvita Bé és a barna Legalon. Az előbbi erősít általánosan, a második remek a májra. Egyik sem fog megártani nekem. Csak én nem kolbászkarikákba nyomkodom be majd a pirulákat.

Aztán lemászkálok, nincsen kedvem odafenn sem. A szőrös, foltos, büdös kutyafekhelyet - valami régen polcdeszkává vált bútorba való kis matracbetétet - leviszem a szemetes konténerbe.

Séta közben spekulálok a matrac eredetéről. Alighanem Békés Pali valami nagynénikéjének heverője volt az, aminek utolsó alkatrészétől búcsúzom.

Összeseprem a kutyaszőrt, Mari az utolsó rosszullét után maradt foltokat mossa fel. Ő döntött végül. Ő volt mindig a főnök, hiába én voltam kutyás, ő volt a falkavezér, az állatok között is ő. De sokat morgott a szőr miatt.

Ez se lesz legalább, kutyaszőr. Csak macskaszőr lesz.

És lehet a díványon is ülni majd. Romlaky Anna díványán. Mennyit hallgattuk, ketten a kutyával, szégyenkezve én is, mintha az én szőröm lenne, mint ahogy kicsit az is volt, hallgattuk a méltatlankodást, hogy nem lehet ledőlni amiatt a kutya miatt soha. Most le lehet lesz dőlni legalább.

Elköszönök. Embertől. Visszamászok, ülök, dresszírozom magamat.

Hogy ugye ő mégiscsak kutya volt legalább. Emberekkel is végigcsináltuk ezt, nemegyszer. Akik közül jó párnak - hála a humán orvoslás fejlett tudományának - bizony kutyább vége volt. Őnála három napot tévedtünk csak legalább. Pénteken kellett volna elvinni, és kedden vittük el. De igazából talán csak ezen a napon szenvedett. Az azt megelőző napokon, heteken, hónapokban csak nem tudott örülni már.

Kezünkben aludt el legalább.

A halálba simogatott kutya.

Csak nekünk adasson olyan emberi orvos, mint amilyen az állatainknak jutott.

Dél körül etetek. Kiporciózom a négy tálba a kosztot. Persze, látom, egy tállal több van már a kelleténél. Elég koszos tál ez a fölös. Úgyis ki kellett volna lökni rég. Most kidobom legalább.

A nyitott ajtó előtt lebegő függönyt elhúzom szokás szerint; inkább jöjjön be szúnyog, minthogy beleakadjon a feje, s ott üljön, feküdjön a fátyol foglyaként, a küszöbön, mint valami százéves menyasszony.

Visszahúzom aztán a függönyt. Legalább nem lesz annyi szúnyog, annyi légy odabenn.

Délután bevonatozom a városba. Számítgatom, mikorra kell visszaérnem. Nem kell semmikorra, persze. Legalábbis a kutya miatt nem. Egy lénnyel kevesebbre kell figyelni legalább.

Lehet jönni-menni, mászkálni, még akár utazni is legalább.

Hajnalban kutyakopogásra riadok. Mint tíz éve majd minden éjjel. És nappal is persze, hallom, ahogy kopog a kutyaköröm a kövön, a parketten, kopog szorgosan, kopog erre és arra, ki az előszobába és vissza, a vizes tálnál eláll a kopogás kicsit, s aztán megy tovább, ahogy kolbászol a kutya, nézi, hogy mi van, és közben kopog, kopog, kopog.

Most fölülök, aztán visszafekszem.

Még pár hét, és ezt sem fogom hallani többet legalább.