A tiltott gyümölcs

Enni, vagy nem enni – ez itt a kérdés!

Lerágott csontok, bokrok alján illatozó, többnapos ételmaradékok, idegenek által odavetett, csábító, ámde talán veszedelmet hozó csemegék – megannyi kísértés a falánk eb gyomrának. De jó volna biztosan tudni, hogy az én kutyám sohase enged a csábításnak! Ültetés, fektetés, helyben maradás, akadályugrás és apportírozás – mind, mind gyerekjáték az élelemmegtagadáshoz képest. Nem venni tudomást a csemegérôl, ami ott van, centiméterekkel az érzékeny kutyaorr elôtt: olyan elvárás ez, aminek szinte lehetetlen eleget tenni. S mindezt még súlyosbítja, hogy a gazdi általában nincs jelen. Nincs, aki az utolsó elôtti pillanatban megálljt parancsolna, aki idôben figyelmeztetne: hát nem emlékszel?

Miért is akarjuk rákényszeríteni ebünket az önuralomnak erre a magas fokára? Mert mindannyiunkban ott van az örök gyanakvás, bizalmatlanság! Annyi riasztó történetet hall az ember kerítésen vagy levélbedobó-nyíláson át bedobált sztrichnines töpörtyûrôl, parkokban, bokrok alján széjjelszórt, gombostûkkel teleszurkált csalétekrôl – ha valakinek tisztázatlan körülmények között jobblétre szenderül a kedvence, rögvest arra a következtetésre jut: megmérgezték! Persze azzal a kutyával, amelyik száz százalékig megbízható, amelyik valóban csak a gazdája kezébôl fogad el élelmet és elnézô mosollyal, fensôbbséges tekintettel áll ellen minden kísértésnek, nem történhet meg ilyesmi…

Amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra

Mielôtt alaposabban körüljárnánk a „tiltott gyümölcsöt”, tisztáznunk kell valamit. A kutya ôse, a farkas falkában élô, roppant alkalmazkodóképes, opportunista ragadozó, amely akkor, azt és annyit eszik, amikor, amit és amennyit lehet. Nem lehet tudni, mikor ejt legközelebb zsákmányt a falka; amikor a lehetôség adott, minden farkas annyit habzsol, amennyi beléfér. A falka által terítékre hozott nagytestû zsákmányállat húsa nem mindig fogy el azonnal: napokig rá lehet járni, legfeljebb érdemes elkaparni egy kicsit, hogy ne lepjék el a legyek. A kutyaféléktôl nem áll távol tehát a dögevés sem: a bûzlô, oszladozó, romlott hús is felséges, ínycsiklandó lakoma számukra. Ha a kutya macska volna, amely csak saját maga által elejtett állat húsát eszi meg, s mivel a prédája kicsi, az élelem hamar elfogy, s nincs ideje megbüdösödni – mondom, ha a kutya macska volna, talán könnyebb dolgunk lenne, talán nem hajtaná annyira a vágy, hogy mindent felfaljon, ami elé kerül…

Nincs olyan teli szekér, amelyikre nem fér még egy kicsi, vagy ha úgy tetszik: amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra – ez a kutya jelmondata. A száz évvel ezelôtti alaszkai aranyláz szemtanúi leírták, hogy az éhes szánhúzó kutyák bármit megettek, a faggyúgyertyától a bôrkesztyûig; a kapcarongyot is bekebelezték, ha rácsöppent némi zsír. Nemegyszer láttam én is olyan falánk ebet, amely nagy erôlködés közepette összesodródott, szinte felismerhetetlenné vált nejlonzacskót ürített – ki tudja, miféle ínyencség lehetett belecsomagolva…

A nevelés zsákutcái

A felkínált és talált élelem visszautasításának megtanítására számtalan ötletes módszert kidolgoztak már. A klasszikus recept az, hogy borsot, pirospaprikát vagy egyéb erôs fûszert rejtenek az elszórt húsdarabba. Csakhogy a mohó kutya az ilyen falatokat általában rágás nélkül nyeli le, s ha másnap, kifelé menet a tápcsatorna másik végén meg is teszi a hatást a bogyiszlói, azt a derék eb már aligha hozza kapcsolatba az elôzô napi kicsapongással. Az egérfogóba rejtett hús esetében is hamar kilóg a lóláb: a kutya okosabb annál, hogy a zamatos ételnek tulajdonítsa a csapda által okozott kellemetlenséget. Ezek a kísérletek azért hibásak, mert arról próbálják meggyôzni a kutyát, hogy az illatos étel rossz – ezt pedig, ugyebár, velünk sem volna könnyû elhitetni…

Az idegenek által kínált élelem megtagadását a kiképzôiskolák szintén a „rossz tapasztalat elvének” segítségével tanítják: a falatot kínáló segéd megfricskázza a kutya orrát, vagy pálcával suhint rá. Sajnos ez a módszer is bôven tartogat nem várt, káros „mellékhatásokat”. A félénk kutyában tovább fokozza az idegenekkel szembeni szorongást, az agresszívabb példányokból pedig éppen ellenkezôleg: ok nélküli támadást válthat ki bárkivel szemben, aki merô jóindulatból megkínálja valamivel. Hiszen ne feledjük: a kutyának falatkákkal kedveskedô járókelôknek túlnyomó többsége valóban csak kedveskedni akar, s csak elenyészô hányaduk igazi „cukrosbácsi”!

Kié a csont?

A kutya számára egyetlen elfogadható magyarázat létezik arra, hogy miért nem szabad megenni valamit: azért, mert a gazdi akarja megenni! Ezt a diktatórikus érvet barátunk zokszó nélkül tudomásul veszi, hiszen a fônök szava szentírás, és oly sok minden van amúgy is, amit ismeretlen okból nem szabad megtenni – eggyel több vagy kevesebb, nem mindegy? Amikor tehát az eldobott csontot vagy a közeledô idegen kezébôl kinézett kolbászvéget vizsgálgató kutyára ellentmondást nem tûrô hangon rámordulunk: „rrrrossz!”, azt a kutya nem úgy értelmezi, hogy a kolbászvég rossz, hanem úgy, hogy a falkavezér követeli a jussát.

Ez rendben is volna, csakhogy abban a pillanatban megváltozik a helyzet, amint nem vagyunk jelen (vagy jelen vagyunk ugyan, de sötét van, mással vagyunk elfoglalva stb.): ebben az esetben hû társunk joggal vélheti: amirôl a gazdi nem tud, arra nem is tarthat igényt. Ugyanaz a kutya, amelyik nappali világosságnál tüntetô közönnyel fordulna el az utcán talált csirkecsonttól (miután minden oldalról alaposan megszaglászta és lopott oldalpillantást vetett kétlábú fônökére, hogy bizonyosan nem néz-e éppen másfelé), az éj beálltával alkalmasint gátlás nélkül ráveti magát a talált csemegére, s két méternyire lévô gazdájának csak a fogak csattogása árulja el, hogy kedvence már megint bûnbe esett.

Ne úgy, mint a malacok…

Valami módon azt kellene tehát elérnünk, hogy a kutya úgy érezze: akkor is látjuk, ha nem vagyunk jelen. Mivel azonban ez többnyire nem sikerül, nemigen marad más, mint a jó öreg megszokás! Az egyetlen szerencsénk, hogy a kutya „ösvényeken közlekedik”: ha valamit apró kölyökként megszokott, arról késôbb már nehezen tér le. Az önuralom fokozása érdekében ne engedjük, hogy a kölyökkutya úgy vesse rá magát az ételre, ahogy a malacok szaladnak a vályúhoz! Szoktassuk hozzá a következô ceremóniához: a megtöltött etetôtál elôtt néhány másodpercre ültessük le, majd adjuk meg neki az engedélyt, s a várakozási idôt fokozatosan nyújtsuk egyre hosszabbra. Az a kutya, amely kölyökkorában megtanulta, hogy még a saját tányérjához is csak engedéllyel nyúlhat, hogy még a gazdája kezébôl is csak vezényszóra vagy megadott jelre veheti el az ennivalót, a talált élelemre is az elôírt módon fog reagálni: vár az engedélyre. Ha a vadászkutya meg tudja tanulni, hogy ne rágja meg, ne tekintse sajátjának az apportírozott nyulat vagy vadkacsát, ha mégolyan ínycsiklandó illata van is, akkor talán ez sem lehetetlen kívánság!

Akkor lesz majd jó világ…

Mielôtt azonban bárki azt gondolná, hogy ez aztán holtbiztos tipp, sietve elmondom: nagyon sok függ a körülményektôl. Mert bizony létezik olyan étvágytalan kölyökkutya, akit (éppúgy, mint némelyik gyereket) valósággal rábeszélni kell az evésre, nemhogy még mindenféle feltételekhez kötnénk a dolgot! És nehéz következetes nevelôként helytállni akkor, amikor a családtagok az ünnepi ebéd maradványait merô jóindulatból diszkréten az asztal alá csúsztatják, mondván, hogy „úgysem veszi észre az a szôrösszívû gazdád”! Meg aztán: ki tudja manapság szavatolni, hogy minden nap személyesen fogja felügyelni kutyája étkezését?

A talált vagy kínált élelemmel szembeni ellenállás tehát nem kiképzôpályán megtanulható gyakorlat, hanem életmód kérdése. Még így is törékeny a siker: a legfegyelmezettebb kutyában ott szunnyad titkos árnyék-énként a falánk dögevô. De miért is akarjuk leszoktatni a kutyát arról, hogy elfogadja a jószándékú emberek kedveskedését? Miért kívánjuk tôle, hogy megtagadva opportunista ragadozó múltját, rezzenéstelen orrcimpával haladjon el a könnyen jött falatok mellett? Miért ígérünk be és osztunk ki nyomatékos fricskákat, pofonokat és orrbavágásokat lebukás esetén? Biztos, hogy a kutyát kell nevelni, és nem inkább az embert?

Nem volna jobb egy olyan világ, amelyben nem kell félni a sztrichnines töpörtyûtôl?

Mirtse Áron